A Szűzanya szeret bennünket és arra hív, hogy igaz világosság legyünk

megfáradt világunkban (I.)

A Szűzanya látogatása és hosszú ideig tartó jelenléte fordulatot jelent az emberiség számára.

Fordulatot, még pedig abban az értelemben, hogy jobbakká váljunk és döntsünk a jó mellett,

hogy hagyjuk el a bűnt és fogadjuk el azokat az értékeket, melyeket Isten ad. A mai világ

életvitelével nem jutunk messzire, mindent el fogunk veszíteni a sötétség és az önkielégülés

mélységébe, mindenünk tönkre fog menni. Ezért azt mondom, hogy el kell fogadnunk a

reménynek azt az útját, melyre a Szűzanya hív.

– A Béke Királynője medjugorjei jelenéseinek harmincadik évfordulójához érkeztünk.

Ha számba vesszük a látnokokat, az éveket és a napokat, láthatjuk, hogy hatalmas

számú Szűzanya-jelenésről van szó. Ivan, ha visszatekintünk minderre, logikus a kérdés:

1981-ben, a kezdetekkor gondolt-e arra, hogy mindez ilyen hosszú ideig fog tartani?

– Őszintén mondom, sohasem gondoltam erre. A jelenések kezdete számomra meglepetés,

sokk volt. Tizenhat évesen sohasem gondoltam arra, hogy a Szűzanya megjelenhet.

Gyermekkoromban nagyon tartózkodó, szégyenlős, magamba zárkózó voltam. Nagyon

kötődtem a szüleimhez, nem volt széles baráti köröm, sem nagyobb társaságom, és az

iskolában is szerettem egyedül lenni. Nem nagyon szerettem olvasni, és tizenhat éves

koromig nem is hallottam sem Lourdes-ról, sem Fatimáról, sem jelenésekről. Nem olvastam

ilyen dolgokról és elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmi megtörténhet, hogy a Szűzanya

megjelenhet. Szüleim sem beszéltek róla, sőt hitoktatóim sem tettek említést arról, hogy

valahol, valamikor a világban megjelent a Szűzanya. Sohasem hallottam erről. Így teljesen

érthető, hogy amikor elkezdődtek a jelenések, sokkot kaptam. Miután az emberek elmesélték,

hogy a jelenések Lourdes-ban tizennyolc napig tartottak, Fatimában néhány hónapig, mindig

azt gondoltam, hogy ezek a jelenések sem tarthatnak sokáig. Jól emlékszem az első napokra,

amikor a Jelenések hegyén voltunk. A helybéliek, akik velünk voltak, azt mondták nekünk,

hogy kérdezzük meg a Szűzanyát, meddig marad velünk?! És ezekben az első napokban

megkérdeztük, Ő pedig, nem tudom komolyan-e vagy csak viccelt velünk, azt mondta: „Már

untatlak benneteket?” Álmodni sem mertem soha arról, hogy ilyen hosszú időn át fog tartani

ez a kegyelem.

– Ha visszatekint a kegyelem éveire, mi a legfontosabb az Ön, a plébánia, a hívek, az

egyház és végül az egész világ számára?

– A gyümölcsök valóban bőségesek. A Szűzanya itt jó magot szór. Vajon ez a mag jó

termőföldbe hull-e? Mi hívek jól előkészítettük-e ezt a talajt, kitéptük-e a gazt, hogy a mag jó

gyümölcsöt hozhasson? Ezt legelőször is magunknak mondom, a mi plébánia

közösségünknek, melyet a Szűzanya különös módon kiválasztott, hogy üzenhessen a

világnak. A mi plébániánk óriási ajándékot kapott, ezért hatalmas a felelőssége a világban.

Nem tudom, a plébánia közösség tudatában van-e ennek, nem tudom, hogy a plébánia hívei

tudják-e, hogy a jelenések még mindig tartanak?! A gyümölcsökről szólva: a papi

hívatásokról, lelki és fizikai gyógyulásokról, hisz lelki gyógyulás nélkül, nincs fizikai sem –

azt mondanám, ha az emberiség meggyógyul, az emberek jellé válnak, élő világosság lesznek

családjaikban, plébániájukon, imaközösségeket szerveznek, Szentségimádásokat tartanak –

vannak-e ennél nagyobb gyümölcsök? Számomra a jelenések legnagyobb bizonyítéka a világ

és az emberiség lelki megújulása, és ebből következik minden egyéb. Például amikor az

ifjúsági találkozón láthatjuk a fiatalokat, a bennük lévő tüzet, azt, ahogyan imádkoznak,

énekelnek, ahogyan az égre emelik ragyogó tekintetüket. Ekkor megértjük, hogy ők a béke

nagykövetei a világban, hogy ők azok, akik elviszik szerte világba a Szűzanya béke üzenetét,

ők az üzenetek apostolai. Apostol azonban csak az lehet, aki megéli az üzeneteket. De

nemcsak a fiatalokat, hanem mindnyájunkat meghívott és küld a Szűzanya arra, hogy

apostolok legyünk. A mi időnkben apostolnak lenni azt jelenti – így mondanám én –, hogy az

emberek tömege és a szeretet folyama szüntelenül árad, és megállíthatatlanul hömpölyög, és

ez a szeretet mossa szívünket. A Szűzanya szeret és hív bennünket, hogy igazi világosság

legyünk megfáradt világunkban. Ne éljünk tévhitben, a Szűzanya is mondja nekünk:

hagyjátok az állami és pártvezetőket, békét egyedül csak Isten adhat. Minden államférfinak a

világban, minden hatalomnak, kongresszusnak, szenátusnak, parlamentnek Isten adott

hatalmat, hogy az emberek és az egész emberiség békéjének megteremtéséért dolgozzanak.

Minden hatalom, mely Isten nélküli, anarchia, és mert nem fogadja el Isten alapelvét, ezért

nem képes békét teremteni. Abban a békében hamar csalódni fogunk, melyet e világ kínál.

Ezért az emberek a Szűzanya üzeneteiben látják az igazi békét. Ha figyelemmel kísérik a

híreket a különböző médiákban, akkor tapasztalhatják, hogy nap, mint nap háborúkkal,

békétlenségekkel, árvizekkel, családok felbomlásával, abortuszokkal bombáznak bennünket.

Így az ember azt kérdezi: Istenem, hogy lehetséges ez ma, az ember ennyire keményszívűvé

lett, ilyen rosszá vált? Vajon az ember valóban ilyen üressé lett, és nem ismeri fel, hogy mi a

jó és mi nem jó? Ezért azt gondolom, hogy a Szűzanya látogatása és hosszú ideig tartó

jelenléte fordulatot jelent az emberiség számára. Fordulatot, még pedig abban az értelemben,

hogy jobbakká váljunk, és döntsünk a jó mellett, hogy hagyjuk el a bűnt, és fogadjuk el

azokat az értékeket, melyeket Isten ad. A mai világ életvitelével nem jutunk messzire,

mindent el fogunk veszíteni a sötétség és a kielégülés mélységébe, mindenünk tönkre fog

menni. Ezért azt mondom, hogy el kell fogadnunk a reménynek azt az útját, melyre a

Szűzanya hív.

– Ha most Önnel egy olyan ember beszélgetne, aki csak most hallott a Béke Királynője

jelenéseiről, mit mondana, miről van itt szó?

– Minden nap van ilyen és ehhez hasonló találkozásom. Jönnek hozzám emberek, akik

semmit sem tudnak erről az egészről, nem is hívők, és sokan vannak olyanok, akik nem

is katolikusok. Amikor ilyen emberekkel találkozom, először is barátkozom velük, vagyis

szeretem látni, „hogyan lélegeznek”, milyen a hitük, mire vágynak. Később, fokozatosan,

beszélek arról, ami itt történik, az üzenetekről és a meghívásról, melyet az Édesanya intéz

hozzánk. Ha más vallású vagy hitetlen emberről van szó, akkor nem beszélhetek rögtön a

Szűzanya üzeneteiről, mert az evangélium még ismeretlen a számukra. Őket máshogyan

közelítem meg. Közel hozom hozzájuk az evangéliumot, Krisztust, Krisztus Anyját, mert

máshogyan nem tudják megérteni az üzeneteket. És boldog vagyok, amikor az emberek

máshogyan mennek el, mert megkapták azt, amire vágytak. A Szentlélek által leszállt rájuk

Isten kegyelme, és nincs szebb dolog, mint mosolyt látni az arcukon. Az emberek, akik így

érkeznek, a család, a mindennapi élet nehéz terheit hordozzák. Amikor beszélgetünk, azt

látom, hogy a megtérés és a kegyelem megtapasztalását hajlandóak beépíteni családjaikba,

és ez hatalmas érték. Nekünk senkire semmit nem szabad ráerőszakolnunk, a hitet sem, mely

hatalmas ajándék. A hit és a béke ajándékának befogadására a saját érdekünkben meg kell

nyitni szívünket. Mi gyakran erőltetünk dolgokat, és pont az ellenkezőjét érjük el, mint amit

szeretnénk, ezért nem szabad ezt tennünk. Ha jön egy zarándok – legyen hívő vagy hitetlen,

katolikus vagy nem katolikus –, szeretettel kell odalépnünk hozzá, el kell fogadnunk, és nem

szabad elutasítanunk. Az elfogadással beteljesítjük az első feltételét annak, amit a Szűzanya

kér. Drága gyermekek senki nem lehet elvetett, nekem mindenki egyformán fontos és értékes,

nincs gazdag és szegény, nem nézem a bőre színét.

Szégyenlősségem feloldódásának kezdete

– Említette, hogy gyermekként zárkózott és szégyenlős volt. Ma Medjugorjéban és a világ

minden részén több ezer ember előtt tesz tanúságot az üzenetekről. Hogyan változott meg?

– A személyiségemből adódóan szégyenlős és zárkózott voltam, szüleimmel és testvéreimmel

éltem. És higgyék el, sohasem álltam ki a zarándokok elé, egészen 1988-ig, csak ezután

kezdtem el beszélni a csoportoknak. Gyermekkoromban az ágy alá bújtam, amikor a

zarándokok elkezdtek jönni a házunkhoz, és anyukámnak azt mondtam, nem fogok

kijönni. 1986-87-ben voltam katona, és egy évvel később kaptam először jugoszláv

útlevelet (korábban nem adtak), és először utaztam el Amerikába, hogy meglátogassam a

nagybátyámat, aki akkor már huszonhat éve ott élt. Chicagóban, ahová mentem, sokan tudtak

Medjugorjéról, és már több imacsoportot és béke központot alapítottak, és ott kezdődött

el az én megnyílásom és tanúságtételem. Akkor kezdtem el beszélni az embereknek,

a templomokban, imatalálkozókon, és ez volt zárkózottságból való kilépésem ideje.

Attól kezdve kezdtem el intenzíven járni imatalálkozókra, szinte a világ minden részén

megfordultam és több ezer hívő előtt beszéltem. A Szűzanya bátorított és azt mondta, hogy

jobban meg kell nyílnom, többet kell adnom, mert az emberek nehézségeikkel, sebeikkel,

betegségeikkel jönnek, és szükségük van a vigasztalás szavaira. Ő vezetett engem, ahogyan

a többi látnokot is. Ugyancsak beszélt nekem arról is, hogy az embereket bátorítani kell, és

többet kell adni nekik. Így kezdtem el tanúságot tenni.

– A katonaidejéről is beszélt, melyet Szlovéniában, Ljubljanában töltött. Nyomást gyakoroltak

Önre?

– Ez valóban hatalmas meglepetés volt és sokk pozitív értelemben. A katonaságot Šentvidben,

Ljubljana mellett töltöttem, ahová júniusban érkeztem. Addig azt mondhatom, hogy

nem voltam gyakori utazó, Mostarban először akkor voltam, amikor vizsgálatra mentem.

Szolgálati helyemül először a szerbiai Kragujevácot jelölték ki, de hála a čitluki katonai

ügyosztályon dolgozók készségének, Szlovéniába küldtek. Abban az időben Szlovénia

demokratikus volt, és az emberek, akiket az imént említettem, arra számítottak, hogy ott

kevesebb problémám lesz. Amikor megérkeztem a kaszárnyába következett a szokásos

eljárás: hajvágás, egyenruha átvétele és minden egyéb, ami ilyenkor szokás. Nem volt

semmilyen problémám, nem gyakoroltak rám nyomást – valószínűleg a katonatársaim nem

sokat tudtak rólam, ezzel szemben a feletteseim igen, tehát nem voltam kitéve semmilyen

provokációnak. Volt néhány beszélgetés a parancsnoksággal, a főnökséggel, de ebből

semmiféle kellemetlenségem nem adódott. Részt vettem egy három hónapos kiképzésen, és

Josip Jeličić hadnagy a Split melletti Mućból megbízott, hogy legyek az írnoka. A katonaidőm

többi idejét írnokként töltöttem, így volt lehetőségem minden nap kimenni a városba, és

minden délután egyedül voltam a hivatalban, és volt lehetőségem felkészülni a jelenésre.

Természetesen, a katonaság első napjaiban nem volt jelenésem, de erre a Szűzanya már

korábban felkészített. E pár nap alatt a Szűzanya a szívemben beszélt.

(folytatjuk)

Forrás: Glasnik Mira

Fordította: Sarnyai Andrea