Tegyetek tanúságot hitetek szépségéről

„Drága gyermekek! Ma is imádságra hívlak benneteket. Imátok legyen olyan erős, mint az élő kő,

mindaddig, míg életetek  tanúságtétellé nem válik. Tegyetek tanúságot hitetek szépségéről. Veletek vagyok

és mindnyájatokért közbenjárok Fiamnál. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra”

(A Szűzanya erőteljes imára hív bennünket, ugyanis, csakis az ilyen ima képes

elvezetni minket arra, hogy hitünk tanúivá legyünk és megtapasztaljuk hitünk szépségét, ez

pedig az Istennel való találkozás szépsége.)

A Szűzanya üzeneteit olvasva láthatjuk, hogy milyen gyakori és fáradhatatlan az

édesanyai hívás az imára. A Szűzanya nem magért az imáért hív bennünket az imádságra.

Az Ő egyetlen törekvése és vágya, hogy buzdítson, bátorítson és megmutassa nekünk

az Istennel való találkozáshoz vezető utat, akivel Ő is találkozott. Azt szeretné, hogy az

Üdvözítő Istenbe vetett hit szépségének tanúivá váljunk.

Az imádságnak önmagában nincs értelme. Az ima olyan, mint a fény, amely

beragyogja lépteinket. Az imádság eszköz, amely nélkül nem juthatunk el az Istennel való

találkozáshoz, nem tudjuk megtapasztalni Istent és ajándékait. Mindig nehéz az imáról

beszélni, mert az egy valóság, amelyről nem lehet beszélni. Az imádság személyes és

intim. Az imádság titok, amely szívünk mélyén rejtezik. Ez pontosan azért van így, mert

két személy találkozásáról van szó, Isten és az én találkozásomról. Lehetséges, hogy mi

is olyan helyzetben vagyunk, mint az apostolok, akik azt sem tudták mi az imádság és

nem is tudtak imádkozni. De volt bátorságuk azt kiáltani: „Uram, taníts meg bennünket

imádkozni!”

Minden emberben ott él az Isten és az imádság utáni vágy. Ezt a vágyat maga

Isten helyezte belénk. Isten képére teremtettünk. Ezért lényünk alapja, egzisztenciánk

a Szentháromsággal, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való kapcsolat. Szent Pál

mondja: „Még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga

jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Ugyanez a Lélek

imádkozott, örvendezett Jézusban is és így szólt: Abba Atya, és ez a Lélek bennünk is

jelen van. Ő bennünk imádkozik és úgy fordul Istenhez, mint Atyához. Az imádságnak

ezt a lángját az Úr Lelke gyújtja fel bennünk és rajtunk múlik e láng megőrzése.

Van egy történet, amelyben egy sivatagi atya egy lelki tanítóról prédikált, aki

összegyűjtötte tanítványait és megkérdezte tőlük: „Hol kezdődik az ima?” Az első azt

válaszolta: „Imádkozni a nehézségek idején kezdek el. Amikor baj van, mindjárt Istenhez

fordulok.” A másik azt mondta: „Az imádság ujjongással kezdődik. Amikor ujjongok

az örömtől, a lelkem felemelkedik szűk emberi félelmeimből és aggodalmaimból és

felszáll Istenhez.” A harmadik a következőt mondta: „Az imádság a csendben kezdődik

el. Amikor minden elcsitul bennem, akkor Isten kezd el beszélni.” A negyedik így

szólt: „Az ima gyermeki gügyögéssel kezdődik. Ha újra olyanná válok, mint a gyermek

és nem szégyellek én a kicsi, gügyögni a nagy Isten előtt; akkor minden jó.” A tanító

azt mondta: „Mindnyájan jól válaszoltatok, de van még egy kezdet, amely fontosabb

mindezeknél, melyeket felsoroltatok. Az imádság kezdete Istennél van. Ő kezdi az imát,

nem mi.”

Mindig Isten a kezdeményező, és Ő indul el, hogy találkozzon velünk. A kérdés

csak az, hogy nyitva találja-e szívünk ajtaját? Készséget talál-e nálunk a befogadásra? A

mai világ tele van paradoxonnal. Sok keresztény elhagyta az ima gyakorlatát, az imádság

utáni éhség azonban soha sem volt ilyen nagy, mint manapság. Szívünket nem tudjuk

becsapni, mert azt keresi, Aki egyedül tudja betölteni értelemmel és az élet teljességével.

Ahogyan a szívünknek – amely mi magunk vagyunk – szüksége van az Úrra, ugyanúgy az

Úrnak szüksége van ránk. Az Úr a szolgálat ezen útját rajtunk keresztül választotta.

A Szűzanya erőteljesebb imára hív bennünket, ugyanis, csakis az ilyen ima képes elvezetni

minket arra, hogy hitünk tanúivá legyünk és megtapasztaljuk hitünk szépségét, ez pedig az

Istennel való találkozás szépsége. Csak a szív imája és az önátadás által juthatunk el ehhez a

tapasztalathoz. Ezt Sziénai Szent Bernardin a következőképpen fogalmazta meg: „Ha a szív nem

imádkozik, feleslegesen jár a száj.” Az Úr látja a szívünket. Előle semmit sem kell és nem is lehet

elrejteni. Annyira szükségünk van Rá, mint a levegőre, amelyet belélegzünk.

Senki sem tud ugyanaz maradni, ha megérzi, hogy valaki szereti őt. Isten szeretete

átváltoztatja az életet és új teremtményekké tesz bennünket, akik alkalmassá lesznek arra, hogy

elmondják másoknak Isten nagy tetteit, amelyeket ebben a világban, ma is végbevisz bennünk

és általunk. Jézus apostolainak és tanítványainak mondta: „Tanúim lesztek egészen a föld

végső határáig.” A tanú az, aki látott, tapasztalt, hordozza és másoknak ajándékozza az Urat.

Tanúságtételünkkel nem tudunk semmit sem bizonyítani, sem meggyőzni másokat, de meg tudja

érinteni őket. Felébresztheti másokban az Isten jelenlétének visszhangját, amely előlünk gyakran

el van rejtve, titokzatos módon azonban mégis van jelen. Hallgassunk a Szűzanya édesanyai

szavára, hogy először mi magunk tapasztaljuk meg azt a szépséget, amelyre Ő fáradhatatlanul hív

bennünket.

Imádság

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején,

hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz! Mi

Asszonyunk, mi Közbenjárónk és Szószólónk, engeszteld meg értünk szent Fiadat, ajánlj minket

szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak! Ámen.

fra Ljubo Kurtović

fordította: Sarnyai Andrea