Tegyetek tanúságot hitetek szépségéről

„Drága gyermekek! Ma is imádságra hívlak benneteket. Imátok legyen olyan erős, mint az élő kő,
mindaddig, míg életetek  tanúságtétellé nem válik. Tegyetek tanúságot hitetek szépségéről. Veletek vagyok
és mindnyájatokért közbenjárok Fiamnál. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra”

(A Szűzanya erőteljes imára hív bennünket, ugyanis, csakis az ilyen ima képes
elvezetni minket arra, hogy hitünk tanúivá legyünk és megtapasztaljuk hitünk szépségét, ez
pedig az Istennel való találkozás szépsége.)
A Szűzanya üzeneteit olvasva láthatjuk, hogy milyen gyakori és fáradhatatlan az
édesanyai hívás az imára. A Szűzanya nem magért az imáért hív bennünket az imádságra.
Az Ő egyetlen törekvése és vágya, hogy buzdítson, bátorítson és megmutassa nekünk
az Istennel való találkozáshoz vezető utat, akivel Ő is találkozott. Azt szeretné, hogy az
Üdvözítő Istenbe vetett hit szépségének tanúivá váljunk.
Az imádságnak önmagában nincs értelme. Az ima olyan, mint a fény, amely
beragyogja lépteinket. Az imádság eszköz, amely nélkül nem juthatunk el az Istennel való
találkozáshoz, nem tudjuk megtapasztalni Istent és ajándékait. Mindig nehéz az imáról
beszélni, mert az egy valóság, amelyről nem lehet beszélni. Az imádság személyes és
intim. Az imádság titok, amely szívünk mélyén rejtezik. Ez pontosan azért van így, mert
két személy találkozásáról van szó, Isten és az én találkozásomról. Lehetséges, hogy mi
is olyan helyzetben vagyunk, mint az apostolok, akik azt sem tudták mi az imádság és
nem is tudtak imádkozni. De volt bátorságuk azt kiáltani: „Uram, taníts meg bennünket
imádkozni!”
Minden emberben ott él az Isten és az imádság utáni vágy. Ezt a vágyat maga
Isten helyezte belénk. Isten képére teremtettünk. Ezért lényünk alapja, egzisztenciánk
a Szentháromsággal, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való kapcsolat. Szent Pál
mondja: „Még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga
jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Ugyanez a Lélek
imádkozott, örvendezett Jézusban is és így szólt: Abba Atya, és ez a Lélek bennünk is
jelen van. Ő bennünk imádkozik és úgy fordul Istenhez, mint Atyához. Az imádságnak
ezt a lángját az Úr Lelke gyújtja fel bennünk és rajtunk múlik e láng megőrzése.
Van egy történet, amelyben egy sivatagi atya egy lelki tanítóról prédikált, aki
összegyűjtötte tanítványait és megkérdezte tőlük: „Hol kezdődik az ima?” Az első azt
válaszolta: „Imádkozni a nehézségek idején kezdek el. Amikor baj van, mindjárt Istenhez
fordulok.” A másik azt mondta: „Az imádság ujjongással kezdődik. Amikor ujjongok
az örömtől, a lelkem felemelkedik szűk emberi félelmeimből és aggodalmaimból és
felszáll Istenhez.” A harmadik a következőt mondta: „Az imádság a csendben kezdődik
el. Amikor minden elcsitul bennem, akkor Isten kezd el beszélni.” A negyedik így
szólt: „Az ima gyermeki gügyögéssel kezdődik. Ha újra olyanná válok, mint a gyermek
és nem szégyellek én a kicsi, gügyögni a nagy Isten előtt; akkor minden jó.” A tanító
azt mondta: „Mindnyájan jól válaszoltatok, de van még egy kezdet, amely fontosabb
mindezeknél, melyeket felsoroltatok. Az imádság kezdete Istennél van. Ő kezdi az imát,
nem mi.”
Mindig Isten a kezdeményező, és Ő indul el, hogy találkozzon velünk. A kérdés
csak az, hogy nyitva találja-e szívünk ajtaját? Készséget talál-e nálunk a befogadásra? A
mai világ tele van paradoxonnal. Sok keresztény elhagyta az ima gyakorlatát, az imádság
utáni éhség azonban soha sem volt ilyen nagy, mint manapság. Szívünket nem tudjuk
becsapni, mert azt keresi, Aki egyedül tudja betölteni értelemmel és az élet teljességével.

Ahogyan a szívünknek – amely mi magunk vagyunk – szüksége van az Úrra, ugyanúgy az
Úrnak szüksége van ránk. Az Úr a szolgálat ezen útját rajtunk keresztül választotta.

A Szűzanya erőteljesebb imára hív bennünket, ugyanis, csakis az ilyen ima képes elvezetni
minket arra, hogy hitünk tanúivá legyünk és megtapasztaljuk hitünk szépségét, ez pedig az
Istennel való találkozás szépsége. Csak a szív imája és az önátadás által juthatunk el ehhez a
tapasztalathoz. Ezt Sziénai Szent Bernardin a következőképpen fogalmazta meg: „Ha a szív nem
imádkozik, feleslegesen jár a száj.” Az Úr látja a szívünket. Előle semmit sem kell és nem is lehet
elrejteni. Annyira szükségünk van Rá, mint a levegőre, amelyet belélegzünk.
Senki sem tud ugyanaz maradni, ha megérzi, hogy valaki szereti őt. Isten szeretete
átváltoztatja az életet és új teremtményekké tesz bennünket, akik alkalmassá lesznek arra, hogy
elmondják másoknak Isten nagy tetteit, amelyeket ebben a világban, ma is végbevisz bennünk
és általunk. Jézus apostolainak és tanítványainak mondta: „Tanúim lesztek egészen a föld
végső határáig.” A tanú az, aki látott, tapasztalt, hordozza és másoknak ajándékozza az Urat.
Tanúságtételünkkel nem tudunk semmit sem bizonyítani, sem meggyőzni másokat, de meg tudja
érinteni őket. Felébresztheti másokban az Isten jelenlétének visszhangját, amely előlünk gyakran
el van rejtve, titokzatos módon azonban mégis van jelen. Hallgassunk a Szűzanya édesanyai
szavára, hogy először mi magunk tapasztaljuk meg azt a szépséget, amelyre Ő fáradhatatlanul hív
bennünket.

Imádság

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején,
hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz! Mi
Asszonyunk, mi Közbenjárónk és Szószólónk, engeszteld meg értünk szent Fiadat, ajánlj minket
szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak! Ámen.

fra Ljubo Kurtović
fordította: Sarnyai Andrea
Comments